Az utolsó angyal emlékére...
Mikor először pillantottam meg e falakat, ugyanazt éreztem, mint most, vagy az azóta eltelt tíz esztendő minden napján. Reményt. Akkor reméltem, hogy menedéket találok, száraz szalmát, tiszta vizet… egy helyet, ahol nyugodtan megpihenhetek. Később, mikor ez az erőd az otthonommá vált reméltem, hogy jobbá teszem a világot, újra látok majd gyerekeket nevetni, érzem majd zöldellő kaszáló, hajladozó búzakalász illatát, látok önfeledt táncot, hallok vidám muzsikát. És remélek most is, itt, a nyirkos szobában egy szál gyertya mellett e vaskos könyv fölé görnyedve, hogy méltóképp meg tudok emlékezni arról az emberről, kinek ráncos keze tegnap még tollat hegyezet ennél a pislákoló lángnál, homokot szórt a teleírt lapra és szeretettel simította végig a repedezett borítót. Ő volt az, kinek ujjai tintával emlékeztek meg a Hollók tetteiről, kinek szíve nyitva ált akkor is, mikor engem meglátott rongyosan a hatalmas tölgyfakapu szélárnyékában. Befogadott, és még mindig tisztán emlékszem a szavaira, míg szállásom felé kísért azon a viharos délután. Ő sosem tett említést magáról e könyvben, hisz nem járta a halál táncát egyetlen csatában sem, nem adta vérét minden egyes talpalatnyi földért, melyet Kundun ragad el tőlünk, mégis, itt és most emléket állítok neki, hisz nemes szíve talán többet tett e vérzivataros idők szenvedőiért, mint harcosain kardja vagy varázslóink bármely mágiája. Leírom szavait, miket hozzám intézett akkor, mikor átléptem a Hollók erődjének kapuját:
„Üdvözöllek utazó! Látom, távoli szél sodort erődünk kapujába. Kerülj hát beljebb bátran. Bocsásd meg ezt a zűrzavart, épp csatára készülődnek…
Hogyan? Egy háború?! Ostrom? Valóban hosszú út állhat mögötted, ha ilyet kérdezel. Lehet, hogy ahonnan jöttél, még nem ismerik a Hollókat? Ha megengeded, amíg szállást és ételt kerítünk neked, elmesélem a történetünket.
Kundun ébredése után MU összes bölcs elméje kutatta a kulcsát, hogy megtalálják és újra egyesítsék Etramu pecsétjét, és visszazárják azt a förtelmet álomtalan alvásába. A Hollók más utat választottak a megszállók megállításához. Harcosaink hideg acéllal, mágusaink a csontos ujjaik között sistergő mágiával szolgáltatnak örökké tartó igazságot Kundun hordáinak.
A klán alapítója azok közül való, kik a kezdetekkor a saját bőrükön megtapasztalták Antonias Lord hatalomvágyának következményeit. A királyságban akkoriban még a nemesi házak kezében összpontosult a hadsereg nagyobb része. Udvartartásukban a birodalom legkiválóbb magitorai és kardforgatói szolgáltak. A nagy hadjáratot megelőző években furcsa dolgokat vehetett észre a figyelmes szemlélő. A nagy múltú nemesi házakban, kik a családfájukat évszázadokra vezették vissza, a férfiak hirtelen és nagy számban özvegyültek, majd kivétel nélkül gyönyörű, fiatal feleséget vettek maguk mellé a birodalom sohase hallott, távoli kisnemesi családjaiból. Akinek fel is tűnt, szeszélynek gondolta csupán, egy újabb nemesi hóbortnak. Hah! Nagyobbat nem is tévedhettek volna!
Az alapítónk első gyermeke volt apja második feleségének. Az első asszony belehalt, mikor a fiú bátyját szülte. A nemes ház második utóda lévén apja szokás szerint a tudomány és mágia útját jelölte ki számára.
Fiatal volt, 15 tavaszt látott, mikor apját elvitte a tehetetlen orvosok és varázstudók kezéből egy hirtelen betegség, s nem sokkal később bátyja is követte a családi kriptába. Alig telt le a gyászidő, anyján is kiütköztek a kór jelei. A ház idős dadája az ifjúért küldetett, majd anyja láztól csatakos ágya mellett követelte, hogy a fiú azonnal kísérje a városba, mert hallott ő már erről a dögvészről és a megfelelő főzet nélkül anyja nem éri meg a holdfordulót. A zavart fiú, mintha csak parancsot teljesítene, azonnal rendeltette a lovát és a családi hintót, majd útnak indultak. Már beesteledett, az öreg hölgy is álomba szenderült a hintóban, mikor a nemesifjú éveken át pallérozott elméje utat tört a döbbenet és félelem ködén át. Miért ő? Válogatott katonákat küldhetett volna, varázslók tucatjai ugrottak volna egyetlen parancsára. Miért volt olyan fontos, hogy a ház megmaradt egyetlen ura kísérje a vén gyógyfőzet-keverőt. Visszafordította lovát és vágtába rúgta.
Tajtékzó lova nem messze a családi kastélytól csuklott össze. Hajnalodott, mire a kimerült fiú feldübörgött anyja szobájába. Mikor belépett, meglátta anyját egészségesen, amint az ágyon üldögélő és lábát lóbáló húgához beszél azon az édes, csilingelő hangján, amit a kislány is örökölt, és ami most úgy hatott, mintha kést döftek volna a szívébe, hiszen ott állt az ágy mellett a vénasszony, akit mérföldekre hagyott a kastélytól. Még nem tudta, de a zsigereiben már érezte, mi történhetett. Ekkor csapott le rá a szobában szabadjára eresztett mágia. Félresöpörte elméje védelmét, de a szíve fölött hordott családi signum elszippantotta az erőt, ami a szavaknak hatalmat adott. Egyetlen elhadart mondat volt csupán, egyetlen ezerszer begyakorolt mozdulat, s máris kék színű gyertyalángok lobbantak az egész szobában. Félelmetes volt, ahogy áthatoltak mindenen anélkül, hogy megégették volna, s halk, a villámlás hangját idéző zümmögésük gyűlöletet sugárzott és kínokkal terhes halált ígért, ahogy a döbbent nők felé száguldottak. Anyja és húga nyakában felizzott a családi signum, s a hamis lángok dühös sistergéssel hunytak ki körülöttük. A vénasszonyt azonban körülfogták, hogy a következő pillanatban beszivárogjanak a bőrén. Talán még sikoltott, mikor a mágia porrá zúzta a csontjait, és sárrá változtatta bennük a velőt. Aztán a fiú a két másik nő felé lépett. A kántálásuk hívására éledő erő már átjutott a családi signum adta védelmen, és elkezdte béklyóba verni a fiú elméjét. Mozgása darabos lett, gondolatai szétszórtak. Képtelen volt felidézni egyetlen szót is, amit varázstudó mentorai órák hosszú során át sulykoltak belé. Kínszenvedés volt, ahogy nagy nehezen parancsot adott izmainak egy-egy lépésre. A signum tehetlenül próbálta elnyelni a varázst, szinte izzott, s a fiú érezte az égett hús édes bűzét, amint a medál beleég a mellkasába. A húga a kántálás dallamával ajkán az anyja elé húzódott, testével védve őt, mikor az ifjú botladozva odaért. Tudata már rég cserbenhagyta, ösztönei parancsára nyúlt húga szájába és tépte ki a nyelvét egyetlen mozdulattal. A béklyó gyengülésével a pattanásig feszült izmai nyílvesszőként dobták előre, magával rántva anyját is az ágyra.
Hogy utána mi történt, ő sem tudja. Az anyja kihűlő holttestén tért magához. A húga vérétől mocskosan tántorgott ki a folyosóra és a szolgák rémült kiáltozásai közepette felgyújtotta a kastélyt.
Elkezdte névtelenül keresni a húgát a királyságban, kit ébredésekor már nem talált a szobában, de a szeme mindig árulója lett az őt üldözők számára. Néhány hét alatt szürkéskékről vérvörösre változott. Antonias egész birodalmában elterjedt a híre, mindenki csak úgy emlegette Jadel si’is Quaterio, azaz a Saját Vérében Táncoló. Lumelia vérdíjat tűzött ki a fejére, varázslónői mindenhol a nyomát keresték. A démoni mágia elől a fiú a szomszéd királyságba menekült, amit már megcsapott Antonias eszelős hódításának szele, s nem sokkal később már az Antonias ellen küzdő csapatokat segítette a kezdődő vérontásban. Mikor elbukott egy királyság vándorolt a következőhöz, hogy erejéhez mérten dacoljon Lemulia romlott mágiájával. Nevét soha, senkinek nem árulta el, az emberek egy idő után Monguse –nak nevezték el.
Kundun felébredése után a túlerő, a vezetők árulása és az ellátás hiánya miatt szétforgácsolt hadsereg egy csapatával elfoglalta ezt az erődöt, és három társával együtt megalapította a Raven guildot, a Hollók klánját. Megfogadták, hogy vérrel fizetnek minden csepp elhullott vérért, halállal minden kicsordult könnycseppért, bosszúval minden áruló parancsért, fájdalommal minden ártatlanul kioltott életért. Ők is, mint minden megvert, megfáradt katona, rég elvesztették már a reményt, a félelmet. Tova tűnt a csata előtti izgalom, a kérdés: túlélem-e? Elvesztették a választ, hogy miért érdemes élni, már csak azt tudják, miért érdemes meghalni. Bennük már csak rémálmok vannak epében és vizeletben úszó csatamezőkről, társaik vérbe fagyó holttestéről. Csak a bosszú maradt nekik, melyhez ezer és ezer élet halálsikolya adja az erőt. Ezért vagyok itt én, hogy menedéket adjak, reményt az elveszetteknek, segítő jobbot a rászorulóknak. Mert az alapítók törvényként tisztelt fogadalma erre kötelez minden Hollót, mégis legtöbbjüket csak a harcban érvényre juttatott igazság érdekli. Félelmet, árulást, túlerőt nem ismerő hősök egytől egyig, összetartásuk legendás. Övék a bátorság, a gyors és dicső halál, s bukásuk után a küzdelmet és szenvedést végül mind ránk hagyják…
De lám, itt is vagyunk a dicsőség termében. Látod ott szemben azt az emelvényt? Ott, a gorgon koponyája alatt. Ott van a hollók kódexe, mellette pedig az alapító és társai által kőbe vésetett törvények. Várj meg itt, míg előkészíttetek számodra egy szobát.
Nem hittem volna, hogy a kódex lapjai fölé görnyedve talállak. A szobád készen áll, megpihenhetsz utazó…
Hogyan? Szeretnél hozzánk csatlakozni? Nos, egyetlen módja, ha rajtam kívül keresel még két Hollót. Ha ők a beleegyezésüket adják, keresd meg a Monguse-t. Mond el neki, miért szeretnél közénk állni, mond meg neki a két Holló nevét, kik az áldásukat adták és mond meg az enyémet is, mert azt is megkaptad. Ha ő is alkalmasnak ítél, hogy ügyünket szolgáld, magadra öltheted a Hollók jelét.
Merre találod őket? Hah! Mindenfelé, vándor. Nagy a feladat, mit magunkra vettünk. MU bármely vidékén találhatsz olyat, aki magán hordja a fehér alapon fekete ”V”-t.
Miért ”V”? Ezt csak az alapítók tudják. Talán egy stilizált, repülő holló. Talán valami más…
Indulsz is? Legalább egyetlen éjszakát pihenj!
Nos jó! Menj, ahogy szíved diktálja…
A nevem? Azzal nem mész sokra. Nálunk nem tartják sokra a születéskor kapott nevet. Hagyomány, hogy itt mindenkit úgy hívnak, ahogy tetteiről, esetleg titkairól ismerik…
Én? Én… a Megszállott vagyok… „
(Részlet a Hollókódexből)
AJÁNLOM AZ OLDALT
